A tényt, hogy a fiam füvezik, tőle tudtam meg. 19 éves volt akkor, és egy dühös pillanatában vágta a fejemhez. Ez négy éve történt.
Ha most visszaidézem az első érzelmi reakcióimat, az a harag, az ijedelem és a kétségbeesés voltak. Szólni, beszélni nem is tudtam, annyira váratlanul ért a dolog.
Egyetlen dolgot tudtam biztosan, hogy azonnal segítséget kell kérnünk, ebben egyet értettünk a férjemmel. Teljesen tájékozatlan szülőként, nem is tudtam, merre induljak, ezért egy barátnőmet kértem meg, aki az egészségügyben dolgozik. Az ő javaslatára hívtam fel a Dokit.
A telefonhívás! A Doki végighallgatta segélykérő hívásomat, majd közölte, mit kezdjen ő egy drogossal. Én már a könnyeimmel küszködve majdnem letettem a telefont, amikor mondott egy nevet és telefonszámot, hogy oda menjünk el a férjemmel. Így kerültünk, kerültem A HELY-re.

A HELY

Az első alkalommal együtt mentünk a férjemmel, aki nem maradt ott a csoportfoglalkozáson. Én úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok, akkor megnézem, miről van szó. Utólag visszatekintve, úgy látom, ez egy jó döntés volt részemről. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, hogy „jó helyre” kerültem. Értették a problémám, a nyitottság, az őszinteség nagy hatással voltak rám. Igyekeztem figyelni, kihallani a történetekből azt, ami közös, amiben mások már előbbre járnak és eredményeket értek el. Rádöbbentem, hogy nem is vagyunk olyan nehéz helyzetben, gyorsan kértünk segítséget, mert az idő, nagyon fontos tényező ebben a helyzetben. Megértettem, hogy változtatnunk, változtatnom kell az eddigi viselkedésemen, hozzáállásomon, a családon belüli kommunikáción. Nagyon megijedtem azoktól a történetektől, amiket hallottam, és azt határozottan tudtam, hogy nem akarom a helyzetet tovább rontani. Felismertem, hogy az addigi magatartásom, viselkedésem hova vezetett. Tudtam, hogy a fiam nem az, amilyennek az alatt a két év alatt mutatta magát, amíg füvezett. Tudomásul vettem, hogy a viselkedése már következmény, a kontrollálatlan fűhasználat eredménye, és én ezt nem fogom támogatni.
Mi az amit tettünk? Új szabályokat állítottunk fel családon belül. Elhatárolódtunk a füvezéstől. Felajánlottunk egy telefonszámot, hogy ő is kérjen magáért segítséget. Ő is járjon csoportba, ha szükségét érzi, maga miatt. Nem volt magyarázkodás, csak a tények közlése. Dolgoznia kellett, a fizetésből hazaadnia, otthoni feladatokat teljesítenie. Sok szempontból egyik napról a másikra kellett felnőtté válnia, amit el is mondtunk neki. Nem tetszett neki, de elfogadta, mert érezte, hogy komolyan gondoljuk a feltételeinket. Lassan, apró lépésekkel  kezdett el működni a dolog.
Magammal kapcsolatban a legnagyobb feladat, az volt, hogy hátra lépjek, és ne akarjak mindenben segíteni, mindent megoldani, megmagyarázni neki.
Az egyik legnagyobb kérdés számomra, hogy mi adott erőt nekem ebben. Az első időkben voltak nehezebb periódusok, tudatosan kellett magamat, a gondolataimat, az érzéseimet másra terelni. Ez segített. Aztán láttam, hogy a tettei és a cselekedetei bizonyítják, hogy ő sem akarja folytatni azt az életet, és a maga területén neki is nagyon meg kell dolgoznia magáért. Bíztam magamban és bíztam benne is, képesnek tartottam és tartom, hogy saját maga oldja meg az életét.
Az első időkben többször feltettem magamnak a kérdést, miért történt ez velünk, miért kellett neki a fű. Aztán, ahogy teltek a hetek, hónapok, rájöttem, hogy talán soha nem fogok választ kapni a kérdésemre. Én nem tudom megválaszolni, persze tudok sok okot felsorolni, de a „miért”-re talán csak ő tudná megadni a választ.
Az okok között ilyeneket tudnék felsorolni, hogy el volt kényeztetve, mindent megkapott, néha elvtelenül is, hogy néhány fontos dologban nem voltam következetes, nem hagytam, hogy bizonyos élethelyzetekben vállalja a kudarc következményeit, egy gyerekkori balesete miatt túl óvtam. Ma már nem teszem fel magamnak ezt a kérdést, a fiamtól sem kérdezem. Lehet, hogy soha nem fogom megtudni.
Eltelt négy év, és a nehézségek ellenére úgy érzem, nagyon sokat kaptam ettől az időszaktól. Furcsán hangzik, de ha a fiam nem füvezik, lehet, hogy soha nem nyílnak ki azok az „ajtók” a családunk előtt, amiken így kénytelenek voltunk belépni. Megváltozott a kommunikáció, az egymásra figyelés, a gondolatok, érzések kimondása, megélése. Bizonyos dolgokban tudatosabbá váltam, megtanultam módszereket magammal kapcsolatban, hogyan kezeljem a problémákat. Persze ez nem napi feladat, de a mindennapok mindig újabb és újabb helyzeteket teremtenek, ezek megoldása működik jobban.
A HELY sokat segít nekem ebben, tanulok, figyelek és a magam történetével igyekszem bátorítani, mert én már tudom, hogy a DROG UTÁN IS VAN ÉLET!

„Drogozó serdülőknél pl. gyakori jelenség, hogy éppenséggel a drogprobléma megjelenése tartja egyben a szülők házasságát. Hogy is van ez?

Hát úgy, hogy adott, mondjuk, egy rossz házasság rossz légkörrel, veszekedésekkel, netán alkoholizálással, megcsalásokkal, munkamániával fűszerezve. Mondjuk, keveset is van otthon a szülő, meg feszült is a légkör, ennek következtében aztán a szülőnek is lesz egy be nem vallott lelkiismeret-furdalása, amit úgy kompenzál, hogy megpróbálja agyonellenőrizni, „elővenni” a gyereket, nem elengedni a hétvégére a barátaihoz, stb. Ettől aztán egyre feszültebb lesz a gyerek, és egyre kevésbé szívesen van otthon, szinte menekül – ahogy az én esetemben is történt.

Mind többet lesz a haverjaival, és megjelenhet a szorongás pl. a kényszerű hazugságok miatt  /egy 14–15 éves egészséges gyereknek sokkal fontosabb, hogy megfeleljen a kortársainak, mint a szüleinek, tehát, ha elnyírják a kortársaival való együttléttől, akkor hazudni fog!/

Szóval, tegyük fel, hogy létrejön a drogprobléma. Kezdetben a szülők szinte nem is „akarják” észrevenni, vagyis sokáig elmennek a nyilvánvaló kísérőjelek mellett (tagadás: „a mi családunkban nem lehet ilyen probléma”), de aztán a drogprobléma, vagyis a valóság mégis erősebb lesz, mint a tagadás páncélja. Kiderül, hogy drogos a gyerek. És a kezdeti bűnbakkeresés („Ki a hibás? Az iskola? A hülye haverjai? A fogyasztói társadalom? A liberalizmus? Konrád György egymaga?”, stb.) után a szülők összefognak. Együtt keresik a probléma megoldását. Együtt aggódnak. Együtt ellenőrzik, együtt látogatják (jó esetben) a drogrehabilitáción a gyereket, stb., stb. Mindennek a „melléktermékeként” stabilizálódik a házasság.

És aztán, ha a drogos gyerek tényleg abbahagyja, tényleg kijózanodik, és ráadásul egy felnőtt, önálló életre szeretne átváltani, nagyon gyakran hatalmas tudattalan erők révén a szülők megakadályozzák ezt, magukhoz láncolják a gyereket, beleköpnek a házasságába, nem engedik elköltözni, anyagilag manipulálják-lekenyerezik, stb. Miért? Mert lényegében a gyerek, illetve a drogprobléma stabilizálta a házasságukat, és félő, hogy a gyerek az életkorából adódó normális kirepülésével az is bekövetkezne, hogy ismét meginogna a szülők házassága, mert a gyerek, és különösen a gyerek súlyos drogproblémája az, ami a házasságot kiegyensúlyozta. Természetesen ez egy beteges egyensúly. És mindezek miatt elég fontos lenne, hogy a drogosok szülei járjanak úgynevezett. szülői csoportba, illetve a mindenféle szenvedélybetegek közeli rokonai – így a játékosoké is – járjanak hozzátartozói csoportba. Fontos például az is, hogy a szakemberek lehetőleg ne csak a szenvedélybeteget kezeljék izoláltan, mert családi változtatások nélkül az egyén is visszarendeződik, amint visszakerül a régi környezetébe.”

A hozzátartozók a megmentői, mindenáron gondoskodni akaró hozzáállásukkal szoktak hozzájárulni ahhoz, hogy a szenvedélybeteg ne tudjon felnőni. Ami hosszú távon oda vezet, hogy ismét drogozni, inni, játszani fog.

Nem kell ám nagy dolgokra gondolni. Az én anyám pl. akár házasságban éltem, akár élettársi kapcsolatban, mindig a kezembe nyomott egy lábasnyi kaját, ha meglátogattam. Jó szándékból, nemde? Persze. Csak éppen minden ilyen kaja-hazahurcolás gyengítette az én párom háziasszonytudatát. És egy láthatatlan szál volt, ami jelezte, hogy se én nem váltam le teljesen az anyámról, se ő énrólam. (Az egyke fiúk anyukái nehéz esetek anyósként…)

A másik ilyen klasszikus példa, amikor a középkorú alkoholista férjet titokban apróbb-nagyobb összegekkel pénzeli az anyuka; a háttérből mintegy támogatva az ivást. Nem bevallottan, persze. Az ilyen pénzeket lelkiismeret-furdalás nélkül issza el az ember. Magamról tudom, és ez is egy kicsit a házasság határait elmaszatoló jelenség. Amikor elmosódottak egy házasság vagy egy család határai, az általában valamilyen működési zavarra utal, sőt, önmagában is egy zavaró tényező.

Itt rengeteg példát lehetne felsorolni, az egyik ilyen klasszikus, amikor csak merő kötelességtudatból töltik az anyósnál a karácsonyi Szentestét vagy más, családi ünnepet a felnőtt (pontosabban a fel nem nőtt) gyerekek, mert nem mer valamelyik házasfél nemet mondani, a szülői haragtól rettegve.

Egyszer egy sorstársam azt mondta:

– Nem volt valami jó a gyerekkorom, viszont baromi sokáig tartott. Egész addig, amíg ittam…” Horváth Szilveszter: Szenvedélybetegek hozzátartozói

A Magadért csoport 4. alkalmán a fókuszban párkapcsolataink álltak. A résztvevők megismerkedhettek Sternberg szerelem elméletével.

Sternberg amerikai pszichológus 1986-ban kidolgozott szerelem háromszögelméletében rámutatott arra, hogy az emberek különbözőképpen élik meg a szerelmet. Sternberg szerint ennek az érzelemnek három alapvető összetevője van: az intimitás, az elköteleződés és a szenvedély. A szerelem-összetevők sajátos kombinációja és intenzitása alapján többféle szerelemforma vagy típus különíthető el. Az ember élete során többféle szerelmet megélhet ugyanazzal a partnerrel vagy mással.
Az adott személlyel egy adott időszakban megélt szerelmi kapcsolat típusa függ az életkortól, a személyiség sajátosságaitól és az adott kapcsolat történetétől, mivel a szerelem két ember kölcsönös egymásra hatásában, a vonzódási viszonyulások kölcsönösségében, a tetszés viszonosságában formálódik.
Sternberg az alábbi szerelemtípusokat különbözteti meg:

1. „Baráti szerelem”:
Baráti kapcsolatnak tekinthető, amely szilárd elköteleződésen alapul, és amelyben az intimitás szintje is magas, azonban a szenvedély szintje alacsony. Egy pár, akiknél erős az elköteleződés és intimitás, de kihunyt a szenvedély, ők nagy valószínűséggel a vágy és szexualitás terén jelentkező hiányok, esetleg külső kapcsolat felbukkanása miatt kerülnek párterápiára. Ezekkel a sajátosságokkal egy fiatal pár igazi jó barátja lehet egymásnak, de hiányozni fog nekik valami, aminek az a veszélye, hogy a kapcsolaton kívül fogják keresni. Életkortól és személyiségtől függően alakulhat azonban úgy is, hogy a pár ezekkel az összetevőkkel is boldog és hűséges társkapcsolatban él egymással.

2. „Romantikus szerelem”:
Az intimitás, a közelség érzése megvalósul, és a felek a szenvedélyt is megélik, azonban az elköteleződés alacsony szintű, nem terveznek hosszú távra.Előfordul, hogy van szenvedély és intimitás is, de az elköteleződés körül problémák adódnak: valamelyikük nehezen adja fel a saját életét, önállóságát. Ilyenkor a téma az elköteleződni nem tudás mögötti érzelmi vagy párkapcsolati tényezők feltárása lesz. Sokszor az elköteleződési probléma nem a másiknak szól, hanem az egyik fél „hozott problémája”, amellyel egyénileg kell dolgoznia, ha ez neki is gondot okoz. Kérdés azonban, hogy van-e a kapcsolatban annyi érték és olyan nagy érzelmek, hogy a másik türelmesen kivárja, hogy párja elkötelezze magát.

3. „Bolond szerelem”: magas szenvedély, alacsony intimitás és elköteleződés
Csak a szenvedély tartja össze a feleket, az intimitásigény és az elköteleződés szintje alacsony. Ezt a kombinációt, azt hiszem, mindenki ismerheti első szerelmi élményei kapcsán, ahol a vágy és a szexualitás dominál, de szó sincs még arról, hogy életre szóló társat keresünk magunk mellé. Nagy érzelmi hullámokat élhetünk meg ebben: vágyakozunk, boldogok vagyunk, zokogunk és szenvedünk, ha vége. Sokan gondolják, hogy a szerelem azonos az erős vággyal, és felnőttként is őszintén vetik bele magukat ezekbe a szenvedélyes kapcsolatokba, és persze sok esetben kezdődnek így is életre szóló kapcsolatok. A vágy, a testi összeillés, a „kémia” nagyon fontos alap egy kapcsolatban, csakhogy ettől önmagában nem válik életképessé, mivel a többi tényező hiányzik belőle.

4. „Üres szerelem”:
A felek ugyan elkötelezettek a kapcsolat fenntartása irányában, de nem élnek meg sem intimitást, sem vonzalmat vagy szenvedélyt egymást iránt. Sokszor rossz házasságban élő szülőket látunk ebben a cipőben járni: szerették egymást, ezért összeházasodtak, de az évek során nem sok maradt köztük, csak az elköteleződés. Sokszor a gyerekek miatt szerződik úgy egy pár, hogy hiányérzetük és rossz viszonyuk ellenére együtt maradnak. A gyerekeknek azonban talán rosszabb egy ilyen kiüresedett kapcsolatban felnőni, mint ha azt látnák, hogy a válás után új, valódi kapcsolatot tud kialakítani egyik vagy másik szülője, és így megtanulná, milyen egy normális párkapcsolat…

5. „Ostoba szerelem”:
A szenvedély szintje nagyon magas, a felek általában túl gyorsan döntenek az elköteleződés mellett, még azelőtt, hogy a valódi intimitás kialakulhatna és megerősödhetne kettejük közt. Ez utóbbinak a szintje ebben a szerelemtípusban alacsony. Erre az a mániás szerelmes a jó példa, aki az elutasítás ellenére is jön, akar, nyomul. Vagy az a pár, akik elsősorban szexuális beállítottságúak, és számukra az intimitás egyetlen lehetséges formája a szexuális együttlét.

6. Szeretet
Az intimitás, az elfogadás, a barátság jelen van a kapcsolatban, de a felek nem köteleződnek el, és a szenvedély alacsony szintű köztük. Ez a forma inkább szakítás után szokott fenn állni. A vágy kihunyt, jobb egymás nélkül, de azért szeretjük egymást. Egy életen át kapcsolatban lehet két ember, ha sok mindent megéltek már együtt, de életük útja mégis kétfelé ágazott. Nincs elvárás, nincs szemrehányás, ha hosszabb idő telik el két találkozás között, azonban mindig nyíltak és őszinték tudnak lenni egymással.

7. Nem-szerelem:
Ha a két fél között sem az intimitás, sem az elköteleződés, sem a szenvedély nem jelenik meg, akkor természetesen nem beszélhetünk szerelemről. Sajnos előfordul, hogy olyan párral találkozunk, ahol az egyik félből mindhárom összetevő hiányzik. A férj, aki szerelmes lett valaki másba, ezért válni szeretne, és őszinte sem tud lenni párjával. Teljesen máshol jár, minden vágya, hogy békén hagyják, és engedjék el. Ilyenkor a párterápia sajnos nem használ…

Ha egy kapcsolatban mindhárom összetevő magas szinten érvényesül, tehát a pár magas szintű intimitást él meg, erőteljesen kötődnek egymáshoz, és magas fokon elkötelezettek a kapcsolat fenntartása iránt, illetve a kettejük közti szexuális vonzalom erőteljes, ezt nevezi Sternberg tökéletes szerelemnek.

A pszichológus álláspontja szerint ez az állapot nagyon ritka, és ha kialakul is, az esetek többségében csak rövid távra szól, mivel a szenvedély a hosszú távú kapcsolatokban idővel lecseng.
A legtöbb kapcsolat az életben a három összetevő változatos keveréke, és valahol a tiszta típusok között helyezkedik el. Sternberg szerint a szerelem összetevői különböző szakaszokon mennek keresztül. Egy hosszú távú kapcsolat esetében a szenvedély foka egy idő után elindul lefelé, ugyanakkor az intimitás foka felfelé indul. A szintek tehát folyamatos mozgásban vannak. További nehézség, hogy a másik fél által megélt szintek is változnak, és nem feltétlenül a miénkkel összhangban. Ráadásul személyiségtípustól, kötődési mintázattól, kapcsolati mintáktól, külső hatásoktól és egyéb faktoroktól is függ, hogy a két fél melyik elemet helyezi előtérbe egy kapcsolatban: elképzelhető, hogy míg az egyik inkább szenvedélyt keres, a másiknak az intimitás megélése a fontosabb. Egy sikeres kapcsolat akkor működik jól, ha a párnak sikerül az eltérő igényeit összehangolnia.

Az Alapítvány Pár- és családi konzultációs lehetősége módot adhat arra, hogy átsegítsen a kapcsolati problémáidon, vagy csak éppen fejleszd, tökéletesítsd azt. Részletekért kattints ide >>>

Sziasztok!
November 25.-én, szerdán este várunk Titeket a Nézőművészeti Kft. által készített színdarabra, melynek fókuszában a bántalmazás áll.

A Soha senkinek c. darabban egy fiatal lány mesél gondolatairól, érzéseiről, a családjával lévő ellentmondásos kapcsolatáról. Arról, hogyan kezdte megismerni a szerelmet és a férfi-nő kapcsolat intimitásra épülő aspektusait.  Majd szép lassan felszínre tör az eltitkolt múlt is. S megjelenik a nagyapa, aki nem más, mint a kislány múltjában lévő sötét alak. A férfi zaklatásának kitett lány a családjára nem számíthat, egyedül kell feldolgoznia azt, ami történik vele. Miként lehet túllépni egy ilyen erős gyermekkori traumán? Miért fontosabb a látszat megőrzése, mint egy gyermek őszintén fájdalmas segélykiáltása? Hogyan válhat egészséges felnőtté, egy gyermekként mély traumát átélt kislány?

Játszák: Simkó Katalin, Moldvai Kiss Andrea

Dramaturg: Gyulay Eszter

Rendező: Scherer Péter

A színdarab szövegkönyve gyermekkorukban bántalmazott, zaklatásnak kitett fiatalok személyes dokumentumai, valamint az alkotók írásai alapján készült.

Az előadás után a rendezővel, a dramaturggal és a színészekkel közös beszélgetés várható, valamint a meghívott pszichológus szakértőnek is fel lehet tenni  kérdéseiteket.
Időpont: 2015. november 25. szerda 18.00
Helyszín: 1067 Budapest, Eötvös u.19. „A HELY”
Hozzájárulás díja: 1500 Ft/fő (pártolói igazolvánnyal 1000 Ft/fő)
A program nyitott külsős érdeklődők számára is.

Várunk Titeket!

A legtöbb dohányos képes helytállni a munkában, és más szenvedélybetegektől eltérően nagyon jól teljesíthetnek. Miután azonban a cigaretta segítségével elnyomják érzéseiket, emberi kapcsolataikban érzelmileg kevésbé hozzáférhetőek lesznek. Amikor felhagyunk a dohányzással, érzékennyé és sebezhetővé válunk. Ez több, mint a közvetlen megvonási tünetek tapasztalása. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy dohányzunk. Nem akarunk lemondani arról az érzelmi mankóról, amelynek segítségével bármikor azonnal elcsitíthatjuk érzéseinket. Rettegünk attól, hogy saját szorongásunk és ingerlékenységünk miatt szinte a falra mászunk.  Akarunk egy gyógymódot.

Nem kell hinnem abban, hogy a cigaretta az életem lényeges része, vagy szükséges reakció valamiféle stresszhatásra.

Ha újra rágyújtanék, függő módjára dohányoznék. Arra használnám a cigarettát, hogy elnyomjam az érzéseimet. Nem adatott meg nekem az ésszerű, vagy alkalmi dohányzás kiváltsága. Bármilyen hangulatmódosító szert vagy eljárást függő módjárta használnék: elsősorban arra, hogy megváltoztassam a módot, ahogyan érzek. Azért dohányoznék, hogy elnyomjam a kényelmetlen érzéseimet – és ebben a folyamatban egyidejűleg elnyomnám a kellemeseket is.

Ha nem használhatom az érzéseimet viselkedésem iránytűjeként, el vagyok veszve.
Vagy érző ember vagyok, vagy pedig nem. Vagy megengedem magamnak, hogy az érzéseim teljes skáláját átéljem, vagy elnyomom őket. Szeretném ugyan elnyomni kényelmetlen érzéseimet, és megtartani a kellemeseket – de ez nem lehetséges. Az érzések elnyomása persze nem „minden vagy semmi” alapon működik, inkább „több-kevesebb” alapon. Minden érzésemet takarékra teszem, ha bármilyen hangulatmódosító szert vagy eljárást használok. Ez az, amit a dohányzás okoz.

A függőséget nem az határozza meg, hogy az ember mit használ, vagy mennyit használ, hanem sokkal inkább az, hogy milyen célra használja a hangulatmódosító szert vagy eljárást.

Jobban szeretjük a hangulatmódosító szereket vagy viselkedésformákat bárkinél vagy bárminél. Megadják nekünk, amire vágyunk, és megadják azonnal. Ebből a szempontból semmi sem gyorsabb egy cigarettánál – így aztán semmi sincs, ami jobban rombolná a közeli kapcsolatokat

Ha valóban közel szeretnénk lenni másokhoz, sérülékenynek kell maradnunk – érzékenynek kell lennünk mások érzéseire, és képesnek kell lennünk arra, hogy érezzük a fájdalmat: vagy azért, mert együtt érzünk a másikkal, vagy azért, mert ez a saját válaszunk a viselkedésünkkel kapcsolatos érzéseikre.  A cigaretta azonnali mankó, menekülés az érzelmi felelősség elől, és segít, hogy elhessegessük a személyes fájdalmat, vagy elkerüljük a másokért való aggódást, a velük való törődést.  Immúnissá válunk az érzelmeinkkel szemben – és pontosan ezért dohányzunk. Ezt akarjuk. Ha ez nem okoz kárt másoknak, éppúgy, mint önmagunknak – azzal, hogy mérgezi a kapcsolatainkat – akkor mégis mit okoz?

Az állítás: „szükségem van egy cigarettára ahhoz, hogy normálisan tudjak dolgozni” világos beszéd – a függőségről szól.

In: Robert Lefever: Smoking Additction

“Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki. Ennél fogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.

Én rendelkezem mindenemmel –
a testemmel és annak minden mozdulatával;
az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;
a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;
az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;
a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;
a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;
minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.

Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim. Mivel a magam ura vagyok, tökéletesen megismerhetem magamat. Ezáltal minden részemhez bensőséges szeretet és barátság fűzhet. Minden porcikámat érdekeimnek megfelelően használhatom. Tudom, hogy akadnak bennem érthetetlen vagy számomra még ismeretlen vonások, de amíg barátsággal és szeretettel viszonyulok magamhoz, addig bátran és bizakodva kereshetem a rejtélyek megoldását és önmagam jobb megértésének lehetőségeit.

Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat, ahelyett, amitől elfordultam. Érzékeim és képességeim segítségével megállhatom a helyemet, közel kerülhetek másokhoz, eredményeket érhetek el, értelmet és rendszert vihetek az engem körülvevő személyek és dolgok tömegébe.

Bírok magammal, tehát irányíthatom magamat.   Én én vagyok, és így vagyok jó.”

Virginia Satir

I.TÁRSFÜGGŐSÉG/KODEPENDENCIA

„… a kodependencia a gyermeket elhanyagoló, cserbenhagyó diszfunkcionális családi rendszer előidézte személyiségmintázat, amelyben a szégyen érzésének központi szerep jut.”-  Bradshaw

„ A társfüggő az az ember, aki tűri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja őt, miközben elszánt erőfeszítéssel törekszik a másik viselkedésének szabályozására.”- Beattie

„…a kodependens a gyermekkorra visszavezethető elutasítástól, elhagyástól, sérüléstől, megszégyenítéstől való félelméből adódóan, egyfelől a felnőttkori kapcsolataiban képtelen a saját érzelmi igényeit és érdekeit megfelelően képviselni, másfelől kényszeresen törekszik olyan dolgok, események és személyek kontrollálására, melyek nem kontrollálhatók számára.- J. Small

A társfüggő személy jellemzői:
1.    ép, stabil identitás hiánya, sérült identitás, ami a gyermekkorra vezethető vissza
2.    fokozott függőségi igény
3.    személyes határok gyengesége
4.    túlzott felelősségérzet a másikért
5.    kényszeres gondoskodás és irányítás
6.    áldozatiság (a társfüggő áldozatnak érzi magát, a környezete áldozatának)
7.    manipulativitás
8.    negatív önértékelés
9.    sérült bizalom
10.    tagadás és elfojtások
11.    szégyen, bűntudat, harag
12.    sérült intimitás
13.    szexuális problémák
14.    társuló betegségek:

15.      előrehaladó állapot (Nem áll meg, ha nem történik valami, akkor egyre súlyosabbá válik.)

A felépülés lehetséges!
Alapítványunk lehetőséget biztosít a változásra, csoportok, valamint egyéni-pár és családi konzultáció keretében is.

In: Komáromi Éva szóbeli közlése 2014

Tegnap este felhívott egy anyuka, aki eddig egyszer volt nálunk a hozzátartozói csoporton.
Hosszan beszélgettünk, majd végül, szerinte a témától teljesen függetlenül megkérdezte, gondolkodtam-e már azon, miért van, hogy akik szerda esténként megjelenünk ott, mind okos, értelmes, képzett, talpraesett, felelősségteljes és kötelességtudó asszonyok vagyunk, mégis belekerültünk a „szenvedélybeteg hozzátartozója”csapatba.

Gondolkodtam rajta.

Sőt, emlékszem, amikor én mentem először „A HELY”-re, magam is megdöbbentem ezen.
Azt vártam, hogy a többi drogos gyerek szülője az általam elképzelt séma szerint felelőtlen, munkakerülő, alkoholista és tanulatlan ember, akiknél természetes, hogy ide jutottak, én pedig a kivétel vagyok, nem a saját hibámból, hanem valami átok vagy rossz csillagállás miatt van ilyen problémám.
Arra elég hamar rájöttem, hogy mekkorát tévedtem.

Ahhoz, hogy megfejtsem, miért törvényszerű, hogy az O.É.É.T tagjai ilyen nagy számban képviselik magukat függő hozzátartozóknak szervezett csoportokon, jóval több idő, munka és fájdalom kellett.

Hogy is van ez?

Valójában nem vagyunk okosak, értelmesek, felelősség- és kötelességtudó, határozott személyiségek?
Dehogynem. A kérdés az, hogy milyen határig, és mire használjuk.

Karácsonyra kaptam egy könyvjelzőt, ami nagyon elgondolkoztatott. A következő szöveg van rajta: Nem a képességeink határozzák meg kik vagyunk, hanem a döntéseink.

Mire is gondolok?

Képzeljünk el egy szép nagy fej vöröshagymát. Kívülről befelé haladva ott vannak sorra a képességeink.
Okos vagyok. Szereztem diplomát, olvasok könyveket, értem és látom a világot, van véleményem, és elegendő szókincsem ahhoz, hogy kifejezzem. Képes vagyok még arra is, hogy ezeket a dolgokat a külvilág felé megfelelően kommunikáljam. Szép sorban egymás alatt az egészséges hagymarétegek.

A főnököm tudja, milyen okos és határozott vagyok, a BKV ellenőr látja rajtam, hogy nem érdemes packáznia velem, nem most jöttem a falvédőről, a boltban sem próbálnak átverni a kasszánál, messziről látják, hogy nem fog sikerülni.

Eddig működik.

Aztán egyszer csak a következő réteg mintha nemesacélból készült volna.

A férjemnek már nem tudom úgy megfogalmazni, mit gondolok, hogy meg is értse. Hiába mondom neki, hogy ne azt a munkahelyet válassza, ne azokkal az emberekkel barátkozzon, ne azt a könyvet olvassa és ne azt a zoknit vegye fel, hiába támasztom alá a legokosabb, leglogikusabb érvekkel, nem hajlandó elfogadni.

A gyerekkel ugyanez a helyzet. Amíg kicsi volt, szó nélkül csinálta a dolgokat úgy, ahogy én jónak láttam, de egyszer csak megmakacsolta magát. Pedig tudhatná, hogy koromnál, élettapasztalatomnál és tanultságomnál fogva, én sokkal több, információval rendelkezem, jobb döntést tudok hozni, jót akarok neki, miért ellenkezik?

Persze nem csak okos és értelmes vagyok, hanem kitartó is. Meg rendkívül találékony.
Felveszem a harcot, minden rendelkezésemre álló eszközt bevetve, hogy szétromboljam ezt a nemesacél réteget. Képzett vagyok, elszánt, be akarok jutni!
Büntetek és jutalmazok, sírok és könyörgök, fenyegetőzöm vagy beteget játszom, semmitől sem riadok vissza.
Van úgy, hogy sikerül, ideig-óráig legalábbis.

Családtagjaim félelemből vagy lustaságból, de beengednek az acélfal mögé, ott is dönthetek, takaríthatok, rendezkedhetek. Férjem eljátssza a tutyimutyit, gyerekem a szófogadót, minden rendben. Ráadásul, ilyen tapéta előtt még jobban kidomborodnak az én mérhetetlen erényeim. Teljes siker.

Csakhogy nekem ez sem tetszik. A párom azonnal ugrik, ha az anyja egyet füttyent, a fiam összeszedett egy olyan barátnőt, aki dróton rángatja, hát milyen pasik ezek, nem látják, hogy elnyomják, kihasználják, semmibe veszik őket?

Dehogynem látják, csak már hozzá vannak szoktatva. Otthon nyuszi, a mezőn oroszlán, ilyen állatfajta nincs.

Ráadásul minden döntés felelősséggel jár, és a felelősséget annak kell vállalni, aki a döntést meghozta. Vagyis nekem. Ha baj van, családtagjaim széttárják a kezüket, és várják, hogy megoldjam. Bíznak bennem. Okos, értelmes nő, eddig is mindent megoldott, ne fogjuk vissza.

Itt kezdem el úgy érezni magam, mint egy rabszolga. Mindent rám hagynak, nem segítenek, én vagyok a család csicskása. Meg a vezére is persze, de az természetes.

Van úgy, hogy mégsem sikerül áttörnöm az acéllemezt. Családtagjaim megvédik a várukat.

Férjek esetében ez egyszerűbb szokott lenni, mert felnőtt ember, lehetnek eszközei, tudhat olyan módszereket, amikkel visszaveri a támadásomat, ha pedig nem sikerül, otthagy a fenébe, és kész.
Akkor aztán sajnálhatom magam, és rákenhetem az egész balhét.

Persze, mivel okos és értelmes asszony vagyok, ráadásul előrelátó is, valószínűleg olyan pasit választottam annak idején, aki nem képes nyílt színen megküzdeni velem. Marad a kocsma, vagy a házasságon kívüli kapcsolatok, mint kitörési lehetőség. Oda ugyanis nem tudom követni.

A gyerekeknél viszont rázósabb. Nekik tőlünk, a szüleiktől kellett volna megtanulni, hogyan védjék meg a személyiségüket, hogyan hozzanak döntéseket, hogyan vívják meg a saját csatáikat. Ehelyett az anyjuk minden lehetőséget elvett tőlük a gyakorlásra, az apjuk meg csak azt mutatta meg, hogy kell beletörődni a helyzetbe, vagy önpusztító módon kitörni belőle.

Szóval a gyereknek nincs más lehetősége. Boldogtalan nyuszi, vagy szemét drogos.

Vagyis, az okosság, értelmesség, határozottság és talpraesettség ebben az esetben nem kizáró, hanem hajlamosító tényező arra, hogy elnyerjük a „Drogos gyermek legcsodálkozóbb édesanyja” vándorzászlót.

Nem elég okosnak lenni, ha nem vagyok képes elviselni, hogy más is okos legyen mellettem.
Nem elég döntésképesnek lenni, ha a szeretteimet viszont nem hagyom, vagy nem tanítom meg dönteni.

Az igazi okosság az, ha látom, hol végződöm én, és hol kezdődik a másik ember.
Az igazi értelem az, ha észreveszem és elfogadom a másik ember értelmét, még akkor is, ha különbözik a sajátomtól.

Ezt kell nekünk megtanulnunk.