MIBEN SEGÍTHET AZ EGYÉNI KONZULTÁCIÓ?

Egy hozzánk járó megosztását olvashatjátok:

konzultációs lehetőségek232 éves lány vagyok, tavaly kerestem fel a Hely-et, mert úgy éreztem teljesen elvesztettem önmagam, eltűntek az érzéseim, megérzéseim. Már azt sem tudtam mit érzek Anyám vagy a barátaim iránt. Nagyon szorongtam, önértékelési zavaraim, idegrendszeri és pszichés problémáim voltak; tourette szindróma tünetei, figyelemhiány zavar, kényszeres ellenőrzés, paranoia, üldözési mánia.

Mindig azt gondoltam, nyitott ember vagyok, de rájöttem hogy magamról igazából soha nem beszéltem. Még saját magamhoz sem mertem soha őszinte lenni, és az érzéseim folyamatos elnyomása azt eredményezte, hogy már ha őszinte akartam lenni sem voltam rá képes.
Ebből kifolyólag már olyan sok szorongás és stressz volt bennem, hogy kezdett teljesen felőrölni. Sokszor próbáltam pozitívan gondolkodni, ezoterikus könyveket olvastam, mitől lennék jobban  … de ezek nem segítettek.

Az agyam a negatív, vagy fájdalmas élményeket automatikusan figyelmen kívül hagyta. Azt gondoltam, sok régi fájdalmamat és sérelmemet jobb ha egyszerűen elfelejtek, és próbálok csak a pozitív dolgokra koncentrálni.
De így a negatívok nem oldódnak meg. Beláttam, hogy ha a fájdalmaimat nem mondom el és ha ezáltal nem dolgozom fel, azok ugyanúgy bennem maradnak, és gyűlnek, csak gyűlnek, majd egy idő után megesznek, bekebeleznek. Testi betegségem is kialakult emiatt.

Számos kompenzációm volt, amikről azelőtt úgy gondoltam, azokkal jutalmazom magam, de aztán már csak a szorongásomat növelték. Pl. munka, evés, szex, internet, közösségi oldalak, vásárlás és még sok más. A lényeg az volt, hogy legyek már valamitől boldog, feldobjam magam valamivel … és hogy egy percre se kelljen egyedül maradnom az érzéseimmel. Ha pedig épp nem valami kompenzációs cselekvést végeztem, a napom összes hézagját ábrándozással töltöttem az éppen aktuális “szerelemről”.

Nagyon hálás vagyok a Hely-nek, mert ez volt az első olyan közeg, ahol végre mertem magamról beszélni. A nehézségeimről, a múltamról, a fájdalmairól, bármiről. Mindig nagyon szégyelltem a problémáimat … azt, hogy egyáltalán vannak és hogy nem vagyok tökéletes. De itt megértéssel és együttérzéssel fogadtak, és csodák csodájára végre meg tudtam nyílni.

Külföldi lakhelyem miatt csoporton csak párszor tudtam részt venni, de lehetőségem adódott online egyéni konzultációkra, amiért nagyon hálás vagyok. Nagyon szerettem járni, izgalmas volt ismerkedni magammal, és nagyon tetszett hogy a beszélgetések nem a tüneteimet kezelték, hanem rávilágítottam a problémáim gyökereire.

Elég hosszú listával mentem a Hely-re 1,5 évvel ezelőtt, viszont már az a listám is hosszú, mi javult. Hosszú ideje túlsúllyal küszködtem, sokszor le is fogytam, aztán visszahíztam. Több mint 1 éve azonban sikerült életmódot váltanom, azóta egészséges a súlyom. Az étkezésemben mindent megváltoztattam és a mozgást is sikerült megszeretnem. Előtte hallani sem akartam róla. Nem is gondoltam volna hogy lelki munkálkodással mennyi mindent el lehet érni!

Életemben először voltam képes spórolni és visszafizetni valamit, amit régóta csak halogattam.
Az idegrendszeri és a pszichés problémáim sokat javultak, több meg is szűnt.
Anyámmal nagyon rossz volt a kapcsolatom; pl. egész héten szorongtam, hogy ha eljön a hétvége megint beszélnem kell vele. De ez már nem frusztrál.

Javult az önértékelésem, és még olyan is volt hogy szerettem magam. Erre eddig soha nem volt példa. Ahogy közelebb kerültem magamhoz, tulajdonképpen minden nehézségem, problémám és zavarom elkezdett javulni.
Vannak persze nehéz időszakaim. De ezekből már sokkal könnyebb a talpra állás, mert kaptam és találtam olyan eszközöket, amiket alkalmazhatok és nem a nulláról indulok.
Még mindig tanulok, sokat. De remélem egyszer felnőtt emberként élhetek, aki szereti magát. Tudom, hogy lehetséges.

Az egyéni konzultáció részleteit a honlapon olvashatod: http://magadert.vndesign.hu/egyeni-csalad-es-parkonzultacio

AZ ÁLKAPCSOLATOK

Mindenki lehet függő. Nemétől, fajától, társadalmi-gazdasági helyzetétől vagy iskolázottságától függetlenül mindenki egyformán ki van téve a függőségek hatásának. A függőségek tehát nem tesznek különbséget ember és ember között, progresszív és végzetes betegségről van szó. A betegség előrehaladtával a függőségben szenvedő hatalmaskodó, őszintétlen, énközpontú, perfekcionista, követelőző, zavart, magányos és alapvetően nem működő lesz.

 

A függőségi kapcsolatok kialakítása során az illető:

–    Képes azonnali meghittséget teremteni
–    Képes arra, hogy meghallgassa a másikat akkor is, ha a másik mondandója nem érinti, vagy nem érdekli
–    Képes arra, hogy saját szükségleteit figyelmen kívül hagyja a kapcsolat érdekében
–    Tudja, hogyan kell „gondját viselni” a másiknak, és gyorsan be is rendezkedik a másik személyt ellátó életformára
–    Képes arra, hogy felismerje a „ Nagy Őt”, a „sorsszerű találkozást”
–    Képes arra, hogy azonnal megossza titkait és élete történetét a másikkal
–    Saját, kialakított életéből szívesen kimenekül, és ehhez előszeretettel felhasználja a másikat
–    Nem hajlandó észrevenni a másik személyiségében a számára taszító, bizalmatlanságot keltő vonásokat, nem néz szembe azzal, hogy hogy kettejüknek esetleg más értékrendszerük, reményeik és félelmeik vannak, a másikat csakis saját illúzióin keresztül látja
–    Ha a kapcsolat bajba jut, önmagát kárhoztatja mindenért
–    Minden józan határon túlmegy azért, hogy „bennmaradjon” a kapcsolatban
–    Képes arra, hogy a kapcsolat érdekében elfojtsa saját érzéseit és valóságérzékelését
–    Képes arra, hogy „átvegye” a másik érzéseit, „ráérezzen” társára
–    Képes arra, hogy elveszítse személyiséghatárait a kapcsolatban
–    Képes arra, hogy végeláthatatlanul szenvedjen a kapcsolat érdekében

Az álkapcsolatokban élő függő azt a helyzetet használja a menekülésre, ami általában éppen a meghittséget szolgálná. Ahhoz, hogy egy másik emberrel meghitt viszonyt tudjunk kialakítani, mindenekelőtt önmagunkkal kell létrehoznunk a meghittséget. Hiszen minden függőség mélyén az rejlik, hogy az ember menekül a saját magával létrehozandó intimitás elől.

In: Anne Wilson Schaef: Menekülés a meghittség elől- Hogyan függünk álkapcsolatoktól?

AZ ELÉGEDETT GYEREK

Hogyan biztosítsuk gyerekeink számára a gyerekkort, hogy gyerekek lehessenek? Talán a legfontosabb, hogy olyan felnőttek között nőhessenek föl, akik szeretnek élni, becsülik az életet, és örülnek a gyerekeiknek. Mi, szülők elfogadjuk és befogadjuk őket az életünkbe. Igent mondunk rájuk.
Mire van szükségünk gyerekként? A testi-fizikai szükségletek mellett alapvető érzelmi szükségleteink is vannak. A család, a megfelelő kapcsolatok lehetővé teszik, és biztosítják ezen szükségleteink betöltését.
A Jeffrey E. Yong amerikai pszichológus által a közelmúltban kifejlesztett pszichoterápiás irányzat, a sématerápia szakirodalma lényegre törően fogalmaz.

1.    Biztonságos kötődés. A biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igény.
2.    Igény az autonómiára, a kompetenciatudat megerősödésére, az én azonosság kialakulására.
3.    Igény az érzelmek és a szükségletek kifejezésének a szabadságára.
4.    A játékra és a spontaneitásra vonatkozó igény.
5.    Reális keretek és az önkontroll gyakorlásának igénye.

A megfelelő önazonosság, önbecsülés kialakulásának a föltétele, hogy olyan családban, közegben nőhessünk föl, amelyben ezen alapvető érzelmi szükségleteinket is betöltik, azokra megfelelő válaszokat kaphatunk.
Látják az értékeinket és meg is nevezik azokat. Dicsérnek, ha rászolgáltunk, és szeretnek, ha mi éppen szeretetlenül viselkedünk is. Leguggolnak, lehasalnak hozzánk, hogy egy magasságba kerüljenek velünk. Olyan nyelvet használnak, amit megértünk, de nem kezelnek le minket. Meghallgatnak akkor is, ha nem könnyű minket követni. Lenyűgözi és izgalommal tölti el őket a tőlünk különböző képességeink, adottságaink, irányultságaink és tehetségünk megnyilvánulása. Szabadon ölelnek és adnak puszit, de tiszteletben tartják a távolságra vonatkozó igényünket is. Feltétel nélkül elkötelezettek, hogy gondoskodnak rólunk mindaddig, amíg mi képessé nem válunk rá. Olyan otthont teremtenek, amelynek a berendezése igazodik a mi igényeinkhez is. Játszanak velünk és mesét mondanak nekünk. Igyekeznek nem nevelési elvekhez, hanem a mi szükségleteinkhez igazodni. Elsősorban dicsérnek és jutalmaznak, mintsem szidnak és büntetnek. Bátorítanak, hogy kifejezzük magunkat és szükségleteinket. Engedik, hogy gyerekek is lehessünk. A gyerekkort és a ránk szánt időt értékesnek tartják. Elfogadják az önállósodási törekvéseinket, és segítenek az ahhoz tartozó készségek fejlesztésében. Becsülik a testünket és az egészségünket. A megfelelő növekedéshez adnak teret, szabályokat, kereteket biztosítanak. Következetesek, de rugalmasak. Támogatják a családon túli kapcsolatainkat is, miközben védett közeget teremtenek és megvédenek. Az övéktől eltérő véleményünket is tiszteletben tartják. Bíznak bennünk, engedik, hogy kiszámítható kockázatot vállaljunk, hogy tanulhassunk a hibáinkból. Bevonnak minket a világukba, de a generációs és szerephatárokat fönntartják. Elismerik a tökéletlenségüket, beismerik, ha hibáztak. Érettségünknek megfelelő elvárásokat támasztanak velünk szemben, segítenek célokat kitűzni, feladatokat megvalósítani. Engedik, hogy mi is adjunk nekik.

ÉREZNI?

A felépülés során döntő fontosságú, hogy megtanuljuk kezelni érzéseinket. A szerhasználat és a viselkedési függőségek abban segítenek, hogy érzéseinktől egyre távolabb kerüljünk, ne éljük meg azokat, vagy egyáltalán ne is érezzünk. A változás során kikerülhetetlen, hogy érzéseinket közel engedjük magunkhoz, elkezdjük észrevenni, felismerni, kimutatni és kimondani azokat. Érzéseink segítenek eligazodni minket életünkben, fontos rálátnunk tehát, hogy mi, hogyan hat ránk, milyen érzéseket okoz bennünk. Annak érdekében, hogy a megszerzett változásokat fenn is tudjuk tartani, érzéseinkkel tudatosabb kapcsolatba érdemes kerülnünk, maradnunk.

Érzéseink beazonosításában segítségünkre lehet az Érzés lista, amelyet itt letölthetsz, elolvashatsz.

Érzés lista

SZIASZTOK!

Továbbra is várunk Titeket a hétfői Magadért csoportunkba, mely hasznos kiegészítése a hozzátartozói és a függő csoportnak.

A csoportba várjuk a résztvevőket mindkét csoportunkból, valamint van lehetőség csak a hétfői csoportba járni. Arra törekszünk, hogy új megközelítésből tekinthessetek rá problémáitokra, teret biztosítunk a változásra. A csoporton kizökkentő feladatokra, Titeket érintő témákra számíthattok, olyan problémák, nehézségek kibontására, melyekre kevesebb idő jut a szerdai és a csütörtöki csoportjainkon.

A csoport irányelveit, alapjait tekintve azonos a többi, már régóta működő csoportjainkkal, az önsegítő jelleg és az interaktivitás megléte jellemzi.

A csoport rólatok szól, Ti is alakíthatjátok, ötleteitekkel, gondolataitokkal segíthettek minket abban, hogy hatékonyabban működtessük.

Az egyik résztvevő visszajelzéséből: „Saját tapasztalatom (de végül is mi másról tudnék írni?…), hogy a fizikai mozgás, – hogy elmozdulunk a helyünkről, felállunk a székről, tollat, papírt fogunk – nagyon színesíti az alkalmakat, és sok esetben segít kimozdítani akár a bebetonozott nézőpontból, vagy a komfort zónából ….(a csütörtöki csoport mozdulatlanságához képest ez a mozgalmasság is segít “mozdulni” – a szó átvitt, meg konkrét értelmében is!”

Az elkövetkező csoportokon az együttműködés, érzéseink, a függőség és a változás kerülnek a középpontba.

Helyszín: „A HELY” Eötvös u 19.

Időpont: hétfőnként 18.00 – 20.00 óra között

Hozzájárulás díja: 2000,-Ft

Várunk Titeket!

A Segítők

MIKOR NEM GYEREK EGY GYEREK?

Amikor a gyerek együtt él az alkoholizmussal. De helyesebben: mikor nem gyermekies egy gyerek? Bizonyára úgy néztél ki, és úgy öltözködtél, mint egy gyerek. Mások is gyermeknek láttak, hacsak nem kerültek elég közel ahhoz a szomorúsághoz szemed csücskében, vagy ahhoz az aggódó kifejezéshez a szemöldöködön. Úgy viselkedtél, mint egy gyermek, de nem szórakoztál, inkább csak sodródtál. Nem voltál olyan spontán, mint a többi gyerek. Ezt azonban senki nem vette igazán észre. Vagyis észrevették, ha nagyon közel kerültek hozzád, de még ha így is volt, akkor sem értették, hogy ez mit jelentett.

Bármit is láttak és mondtak mások, a tény az, hogy nem érezted igazán gyereknek magad. Nem is volt fogalmad arról, hogy milyenek lehetnek egy gyerek érzései. Egy gyermek nagyon hasonlít a kölyökkutyára… szabadon és könnyen ad és kap szeretetet, szaladgál, valamelyest pajkos, játékos, elismerésért vagy jutalomért dolgozik. De a legfontosabb, hogy gondtalan. Ha a gyerek olyan, mint a kölyökkutya, akkor te nem voltál gyerek.

Mások talán nagyon egyszerű mondattal tudnának téged jellemezni, valószínűleg a családban felvett szerepeddel kapcsolatosan. Az alkoholista otthonokban élő gyerekek hasonló szerepeket vállalnak, mint a más, rendellenes működésű családokban felvett szerepek. Az ilyen fajta családban ezt nagyon tisztán látjuk. Ennek mások is tudatában vannak, csak nem annak ismerik fel, ami az valójában.

Például: „Nézd Emily-t, nem ő a legfelelősségteljesebb gyerek, akit valaha is láttam? Bárcsak ilyen gyermekem lenne otthon!” Ha Emily lennél, mosolyognál, jól éreznéd magad, és örülnél a dicséretnek. Valószínűleg nem engednéd meg magadnak, hogy azt gondold: „Bárcsak elég jó lennék nekik!” És biztosan nem engednéd meg magadnak, hogy azt gondold: „Bárcsak az én szüleim gondolnák, hogy nagyszerű vagyok. Bárcsak elég jó lennék nekik!” És biztosan nem engednéd meg magadnak, hogy azt gondold: „Nos, ha én nem csinálnám, akkor ki?”

A kívülálló számára te egy figyelemre méltó kisgyermek voltál. És az igazság az, hogy tényleg az voltál. Ők egyszerűen csak nem látták az egész képet.

Talán egy másik szerepet vállaltál a családban. Lehettél a fekete bárány, aki mindig bajban volt. Te voltál a család egyik lehetősége arra, hogy ne lássák azt, ami igazából történt. Az emberek azt mondták: „Nézd ezt a Tommy-t, mindig bajban van. A fiúk már csak fiúk maradnak. Én is ilyen voltam az ő korában.”
Ha Tommy volnál, mit éreznél? Talán nem engednéd meg magadnak, hogy érezz. Talán csak ránéznél arra az emberre, és tudnád, hogy ő nem volt olyan, mint te, amikor ennyi idős volt. Ha olyan lett volna, akkor nem beszélne ilyen vidáman róla. Mégsem engedheted meg magadnak, hogy ezt mondd, és valószínűleg azt sem engednéd meg magadnak, hogy elgondolkozz azon, hogy: „Mit kell csinálnom ahhoz, hogy figyeljenek rám? Miért kell ennek így lennie?”

Talán inkább olyan voltál, mint Barbara; és te lettél az osztály bohóca. „Nahát, tényleg komikusnak kell mennie, ha felnő. Milyen okos, milyen vicces, milyen furfangos!” És ha te lennél Barbara, talán mosolyognál, de belül azon gondolkoznál: „Tudják ők, hogy igazából mit érzek? Az élet igazából nem olyan vicces. Úgy látszik, átvertem őket. Nem engedhetem, hogy megtudják”.

Aztán ott van a kis Margaret, vagy inkább Joan? Valahogyan mindig zavarban vagyok a nevekkel. A kisgyerek a sarokban. Az a visszahúzódó gyermek, aki soha senkinek sem árt. És a kisgyermek azon tűnődik: „Láthatatlan vagyok?” Az a gyermek nem akar igazából láthatatlan lenni, csak egy burokban bujkál, és azt reméli, hogy észreveszik, de teljesen tehetetlen.

Úgy néztél ki, mint egy gyermek, úgy öltöztél, mint egy gyermek, valamennyire úgy is viselkedtél, mint egy gyermek, de halálosan biztos, hogy nem úgy éreztél, mint egy gyermek.

Az alkoholista családban felnövő gyermekeknek álljon itt ez a lista, a következő megfigyeléseket érdemes gondosan átvizsgálni és megvitatni:

  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei találgatják, hogy mi a normális.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei nehezen visznek véghez egy tervet elejétől a végéig.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei akkor is hazudnak, amikor ugyanolyan könnyű lenne igazat mondani.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei kíméletlenül ítélik meg önmagukat.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei nehezen szórakoznak.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei nagyon komolyan veszik önmagukat.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei nehézségekkel küszködnek a bensőséges kapcsolatok terén.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei túlzott mértéhben reagálnak olyan változásokra, amelyeket nem tudnak irányítani.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei állandóan elismerésre és megerősítésre vadásznak.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei általában úgy érzik, hogy mások, mint a többi ember.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei vagy nagyon felelősségteljesek, vagy nagyon felelőtlenek.
  • Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei rendkívül hűségesek, még akkor is, ha szembesülnek annak bizonyítékával, hogy hűségüket nem érdemlik meg.

Az alkoholbetegek felnőtt gyermekei impulzívak. Hajlamosak anélkül cselekedni, hogy komolyan megfontolnának más viselkedésformákat, vagy a lehetséges következményeket. Ez az impulzív viselkedés zavarodottsághoz, önutálathoz, és a környezetük felett gyakorolt irányítás elveszítéséhez vezet. Ennek eredményeként több energiát használnak fel a zűrzavar megszüntetéséhez, mintha először megfontolták volna a választási lehetőségeket és a következményeket.

In: Janet Geringer Woititz: Alkoholbetegek felnőtt gyermekei

A SZÜKSÉG ARRA, HOGY SZÜKSÉG LEGYEN RÁNK

Minden kényszeres segítés forrása az a szükséglet, hogy szükség legyen ránk. Ez az addiktív, kényszeres viselkedés egy önálló formája. A szükséglet soha nem elégül ki. Súlyosbodó és pusztító, mint bármely más addiktív viselkedés.

Akárcsak másfajta függők, a kényszeres segítők is annak születnek, nem pedig azzá válnak. A szükséglet arra, hogy szükség legyen rájuk, gyakran visszavezethető a legkorábbi gyermekkorba. Ez gyakori az addikcióval sújtott családokban. A szenvedélybetegek és a kényszeres segítők rátalálnak egymásra: az addikt igénye, hogy „helyrehozzák” (hogy a belső ürességet „idebent” betöltse valaki vagy valami „odakinti”), összeillik a kényszeres segítő azon igényével, hogy szükség legyen rá (hogy legyen valaki „odakint”, aki méltányolja azt, amit „belülről” adni tud).

E kölcsönös szükséglet eredményeképpen a szenvedélybetegek és a kényszeres segítők gyakran lesznek házastársak, létrehozva a függők és kényszeres segítők új generációját… A „normális” és az „addiktív” használat közötti különbség az egyénben van, nem a szerben vagy a viselkedési folyamatban. A népesség döntő többsége képes segíteni anélkül, hogy kényszeres segítővé válna. A különbség itt is inkább az egyénekben van, nem magában a folyamatban. A segítésre való késztetés egyetemes. A késztetés viszont, hogy azért segítsünk, hogy jobban érezzük magunkat, nem az. Ez a kényszeres segítőkre korlátozódik.

A kényszeres segítés két legfőbb vonása a gyámkodás (amikor a törődés túl messzire megy) és az önmegtagadás (amikor a személy alig van tekintettel önmagára).

A gyámkodás abból a meggyőződésből ered, hogy a másik személynek valóban szüksége van a kényszeres segítő meglátásaira és támogatására. Egy történet szerint a normális ember és a kényszeres segítő egy üres szobában vannak, amelynek két kijárata van. A normális ember kinyitja az egyik ajtót, erre ott valaki egy husánggal jól kupán vágja. A normális ember visszahőköl, majd a másik ajtóhoz megy, kinyitja, és boldog, hogy szabadon eliszkolhat. A kényszeres segítő odamegy az első ajtóhoz, és megkapja ugyanazt a kemény ütést, amit a normális kapott. Néhány pillanat múlva visszamegy ugyanahhoz az ajtóhoz, ahol az egész ismét megtörténik. Pár másodperc után a kényszeres segítő harmadszor is visszamegy ugyanahhoz az ajtóhoz, s látja, hogy az illető nincs már ott. Erre elkezdi keresni! A túlzott törődés eredményeképpen a kényszeres segítőt mágnesként vonzzák az olyan emberek, akik pusztító hatással vannak önmagukra és másokra. A segítés szükséglete nyilvánvaló. A segítésre való késztetés leküzdhetetlen, függetlenül attól, hogy a végeredmény valóban hasznos lesz-e.

Az önmegtagadás első ránézésre dicséretes magatartásnak tűnik. Bizonyára mindnyájan irtózunk a szélsőségesen egocentrikus emberek öntömjénezésétől. A kényszeres segítő azonban belesétál a túlzott altruizmus csapdájába, olyan mértékben megtagadva önmagát, hogy alig marad valami a koherens személyiségből és a valóban független értékekből. A mondás szerint, amikor a kényszeres segítő fuldoklik, valaki másnak az élete pereg le a szeme előtt.

Az önzetlenség erénynek látszhat, de a kényszeres segítő értelmetlen áldozatokat hoz, s nagyon rossz példát mutat másoknak.

Az elsődleges szenvedélybeteg vádaskodása és önsajnálata pontosan megfelel a kényszeres segítő gyámkodásának és önmegtagadásának. Az elsődleges függő és a kényszeres segítő mindketten éppen egyformán betegek. Mivel mindkettő a másik kényszeres viselkedésének csapdájában vergődik, mindkettőjük állapota romlik, ahelyett, hogy javulna.

A kényszeres segítőnek természetesen lehetnek normális, egészséges kapcsolatai, de ezek nem elégítik ki igényét, hogy szükség legyen rá. A kényszeres segítő tehát hajlamos arra, hogy keresse és megtalálja a függőket – a közösség azon tagjait, akik hajlamuknál fogva a leginkább szükséget szenvedők mind közül. Éppígy, a függők is könnyen meglelik a kényszeres segítőket, a közösségnek azokat a tagjait, akik a legnagyobb valószínűséggel áldozzák fel magukat mások segítésének oltárán.

In: Dr. Robert Lefever: A kényszeres segítés

A GYERMEK MEGALÁZÁSA, A GYENGESÉG MEGVETÉSE…

„Séta közben egy fiatal házaspár ment előttem, mindketten magas termetűek, mellettük egy két év körüli kisfiú szaladt és bőgött. (Megszoktuk, hogy az ilyen jeleneteket a felnőtt szempontjából vizsgáljuk, de most szándékosan megkísérlem a kisgyermek élményeinek szemszögéből ábrázolni.) A házaspár az imént egy kioszknál pálcikás fagylaltot vásárolt, és élvezettel nyalogatták. A kicsi is hasonló fagylaltot akart. A mama szeretetteljesen azt mondta: „Gyere kaphatsz az enyémből, az egész túl hideg volna a számodra.” A gyerek azonban nemcsak egy nyalásnyit akart, kinyújtotta a kezét a pálcika után, amit az anyja elhúzott előle. A kicsi kétségbeesetten sírt, és most az egész jelenet megismétlődött az apával: „Itt van kicsim – mondta az apa szeretetteljesen -, ehetsz az enyémből.” „Nem, nem” – kiabálta a gyerek, s újból futni kezdett, megpróbálva ezzel saját figyelmét elterelni, de mindig újból visszatért, irigyen és szomorúan nézett fel a magasba, ahol a két felnőtt elégedetten és egyetértésben élvezte a fagylaltját. Ahányszor az egyik szülő újból felajánlott egy nyalást, a gyerek újból nyújtotta a kezecskéit a fagylalt után, és akkor a felnőtt, kincset tartó kéz ismét visszahúzódott.

S minél jobban sírt a gyerek, a szülők annál jobban szórakoztak. Sokat kellett nevetniük, és azt remélték, hogy ezzel a nevetéssel a gyereket is felvidítják: „No nézd csak, ez egyáltalán nem olyan fontos ügy, miért csinálsz belőle ekkora jelenetet?” Egyszer csak a gyerek leült a földre, és a válla fölött apró köveket kezdett dobálni az anyja felé, aztán hirtelen felkelt, és nyugtalanul körülnézett, hogy ott vannak-e még a szülei. Amikor az apa a pálcikáról teljesen lenyalta a fagylaltot, azt odaadta a gyereknek, és továbbment. A gyerek várakozással telve megpróbálta lenyalni a darabka fát, nézte, eldobta, újból fel akarta venni, de nem tette, és egy mély, magányos, kiábrándult zokogás rázta meg az egész kis testét. Aztán engedelmesen ment a szülők után.

Számomra világos, hogy ezt a gyermeket nem „orális ösztöneiben” frusztrálták, hiszen bőven lett volna lehetősége egy nyalásra, hanem tartósan megsértették és frusztrálták. Nem értették meg, hogy ő a pálcikát úgy akarta a kezébe, ahogy mások, és ráadásul ezért ki is nevették, kívánalmain elszórakoztak. Két óriással állt szemben, akik büszkék arra, hogy milyen következetesek, egymást támogatták, míg ő teljesen egyedül volt fájdalmával, a „Nem”-en kívül, semmi más eszköz nem állt rendelkezésére, és gesztusaival (melyek pedig igen kifejezőek voltak) sem tudta magát megértetni ezekkel a szülőkkel. Az ő érdekeit nem képviselte senki.

Milyen igazságtalan ez a helyzet: falként áll szemben két erős felnőtt egy gyerekkel. És mi „nevelési következetességnek” hívjuk, amikor a gyerektől megtagadjuk, hogy az egyik szülőnél bepanaszolja a másikat.

Megkérdezhetjük, miért viselkednek ezek a szülők ennyire empátia nélkül. Miért nem jutott egyiküknek sem eszébe, hogy vagy egyen gyorsabban, vagy, hogy akár a fagylalt felét elhajítsa, vagy, hogy egy még ehető résszel adja oda a gyereknek a nyalókát? Miért nevetgéltek, miért ettek olyan lassan, s miért voltak olyan érzéketlenek gyermekük nyilvánvaló kétségbeesésével szemben? Nem voltak sem gonosz, sem rideg szülők, az apa nagyon gyengéden szólt a kicsihez. És mégis ezekben a percekben teljesen hiányzott belőlük az empátia.

Ezt a rejtélyt csak úgy tudjuk megoldani, ha képesek vagyunk a szülőket is bizonytalan gyermekként látni, akik most végre egy náluk is gyengébb lénnyel kerülnek szembe, aki mellett erősnek érezhetik magukat. Melyik gyerekkel nem történt meg, hogy például kinevették, mert félt valamitől, s azt mondták neki: ”Ilyesmi miatt azért mégsem kellene félned.” A gyermek ilyenkor megszégyenül, és úgy érzi, megvetik, mivel nem tudta a veszélyt felmérni, ezt az érzést az első adandó alkalommal tovább fogja adni egy még nála is kisebbnek.

Ilyen élmények minden alakban és változatban előfordulnak. Ami azonos bennük, hogy a gyermek gyengesége és gyámoltalansága a felnőttnek az erő érzését kölcsönzi, s azt a lehetőséget, hogy a félelmet (a mások félelmét) manipulálja, amit persze a saját félelmével nem tud megtenni.

Semmi kétség, hogy húsz éven belül, de lehet, ha van kistestvére, hamarabb, a fagylalttörténet újra lejátszódik, de akkor már ő lesz birtokon belül, és a másik a gyámoltalan, irigy, gyenge kis teremtés, akit végül nem kell már többé magában hordoznia, hanem lehasíthatja, és kívülre helyezheti.

A kisebbek, gyengébbek iránti megvetés a legjobb védekezés a saját tehetetlenségérzésünk áttörése ellen, nem más, mint a lehasított gyengeség megnyilvánulása. Ha valaki erős, és ismeri saját tehetetlenségét, mert megélte azt, annak nincs szüksége arra, hogy a megvetés segítségével demonstrálja erejét.” A.Miller

NARCISSZUSZ LEGENDÁJA

Narcisszusz legendája az önelvesztés, az úgynevezett narcisztikus zavar tragédiájáról szól. Narcisszusz meglátja saját tükörképét a vízben, és beleszeret saját szépséges arcába, melyre bizonyára anyja is nagyon büszke volt. Echo a nimfa felel az ifjú hívására, mivel annak szépségébe ő is beleszeret. Echo hívásai megtévesztik Narcisszuszt. De saját tükörképe is megtéveszti, mivel abban csak saját tökéletes, csodálatra méltó részei tükröződnek, más részei nem. Rejtve marad előtte a háta, az árnyéka, ezek nem tartoznak hozzá, kirekesztődnek a szeretett tükörképből.

nárcizmusAz elragadtatás eme stádiuma a nagyzolással vethető össze, míg a másik, az önmaga utáni emésztő vágyakozás a depresszióval. Narcisszusz nem akart más lenni, csak csodaszép ifjú. Saját igazi énjét megtagadta, a szépséges képmással akart eggyé válni. Ez önmaga feladásához, halálhoz vezet, illetve Ovidius ábrázolásában ahhoz, hogy virággá változik. Ez a halál logikus következménye a hamis énhez való rögzülésnek. Nemcsak a „szép”, a „jó”, a kellemes érzések azok, melyek élővé tesznek bennünket, elmélyítik létezésünket, és döntő felismeréshez juttatnak, hanem sokszor pontosan a kellemetlen, a helytelen érzések, amelyektől legszívesebben elmenekülnénk: a tehetetlenség, a szégyen, az irigység, az önzés, a hazugság, a harag és a bánat. A terápiás térben ezek az érzések átélhetőek, megértésre találnak és rendeződnek. Ezért ez a tér a belső világ tükre, amely világ sokkal gazdagabb, mint a „szép orca”. Narcisszusz beleszeret saját idealizált képmásába, ám sem a nagyzoló, sem a depresszív Narcisszusz nem tudja magát igazán szeretni. Saját hamis énje iránti lelkesedése nemcsak azt teszi lehetetlenné számára, hogy másokat szeressen, hanem minden látszat ellenéra azt is, hogy szeresse azt az egyetlen embert, aki teljesen a bizalmasa – saját magát.” A.Miller

MINDENKINEK MEG KELL ÉLNIE A MÉLYPONTOT?

A függőségből való igazi felépülés több mint puszta absztinencia. A beteg gondolkodás elhagyását és az egészséges gondolkodás elsajátítását jelenti. Mivel a függőség az érzékelést is eltorzítja, csak egy jelentős esemény vagy eseménysor késztetheti a függőt arra, hogy valóság felfogása érvényességét megkérdőjelezze. Az eseményt vagy eseményeket, amelyek ezt az áttörést kiváltják, mélypont-élménynek is nevezzük.

Mi a mélypont?
A „mélypont” nem feltétlenül azonos a teljes elmagányosodással, a család és a munkahely elvesztésével; nem jelent végső katasztrófát. Összesen annyit jelent, hogy a függővel valami olyan súlyú dolog történik, aminek hatására megszületik benne a vágy, hogy életének legalább egy részét megváltoztassa.

szakadékban2Az emberi viselkedésnek létezik egy olyan törvényszerűsége, amely legalább olyan állandó, mint a gravitáció törvénye, s ezért az „emberi gravitáció törvényének” is nevezhetjük: az ember egy látszólag nyomorúságosabb állapotból egy látszólag kevésbé nyomorúságos állapot felé gravitálódik, és soha nem fordítva. E törvény szerint lehetetlen, hogy egy ember a nagyobb nyomorúságot válassza. Ha azzal próbálkozunk, hogy az ember választásának irányát megfordítsuk, legalább annyira kudarcra leszünk ítélve, mint ha azt akarnánk elérni, hogy a víz a lejtőn felfelé folyjon.

Az alkohol és az egyéb tudatmódosító kémiai szerek bizonyos mértékig enyhítik a kellemetlen érzéseket, akár aggodalom, depresszió, magány, túlérzékenység vagy puszta kényszeres nyugtalanság okozza azokat. Az absztinencia, legalábbis kezdetben, kellemetlen érzéseket, néha rossz lelkiállapotot és gyakran komoly testi fájdalmakat vált ki. Ha azt próbáljuk elérni, hogy a függő leálljon az alkohol vagy a kémiai szerek fogyasztásával, gyakorlatilag azt kérjük tőle, hogy a nagyobb szenvedést válassza. De a nagyobb szenvedés választása meghaladja az ember képességeit. E gondolatmenet arra a következtetésre vezethet minket, hogy a kezelés hiábavalóság. Bárhogy is próbálkozunk, sikertelen lesz. De bizonyított tény, hogy a terápia igenis eredményes, és hogy az emberek valóban kijózanodnak. Hogyan lehetséges ez?

Hogyan érhető el a józanság a valóság-érzékelésben bekövetkező változás által? Miközben az emberi gravitáció törvénye állandó, és iránya nem változik, az ember megváltoztathatja érzékelését, azaz valóságfelfogását. Megtanulhatja, hogy a kémiai szerhasználatot nagyobb, az absztinenciát pedig kisebb szenvedésnek lássa.

Hogyan következhet be az érzékelésben ez a változás?
Előbb vagy utóbb minden tudatmódosító kémiai szer valamiféle fájdalmat okoz. Amikor ezen fájdalmak bármelyike, önmagában vagy másokkal kombinálva, eléri a kritikus pontot – ahol a szenvedés kioltja, sőt meghaladja a kémiai szer által nyújtott megkönnyebbülést –, a függő arra vonatkozó érzete, hogy mi jelent nagyobb és mi kisebb szenvedést, megváltozik. Ez történik tehát a mélyponton. A mélypont nem más, mint az érzékelés, a valóságlátás megváltozása, amikor már az absztinencia és nem a szerhasználat tűnik a kisebb rossznak. Ha az absztinencia elérése után bármikor, akár sok év elteltével, ismét az absztinencia tűnik fájdalmasabbnak a függő számára, visszaesés következik be. Az addikció természetes menetéből adódóan a mélypont törvényszerűen bekövetkezik, ha senki nem avatkozik közbe. Azonban a függő környezetében élő emberek, jó szándéktól vezérelve, megpróbálják a szer okozta fájdalmak egy részét elhárítani. Például, egy munkatárs megpróbálja másnapos kollégáját fedezni. Ez megakadályozza, hogy változás következzen be a nagyobb és a kisebb fájdalom érzékelésében és lehetővé teszi, hogy az aktív függőség folytatódjon. Ezért azokat az embereket, akik megmentik a függőt a szerhasználat fájdalmas következményeitől „megmentők”-nek nevezzük.

Az absztinencia ajándékainak megtapasztalása szintén alakítja a függő valóságérzékelését. Amikor az absztinencia gyümölcsei elkezdik felülírni a tudatmódosító kémiai szerek „gyümölcseit”, megváltozhat a függő azzal kapcsolatos felfogása, mi jelenti a nagyobb és mi a kisebb fájdalmat. Ha találkozik józanul élő emberekkel és azt látja, hogy ők boldogok és eredményesek, az absztinencia ajándékai nyilvánvalókká válnak a számára. Ajándékként éli meg azt, ha józansága pozitív megerősítést kap a családjától, a barátaitól és a munkatársaitól; ha visszanyeri önbecsülését; vagy ha megtarthatja az állását.
Az absztinencia megvalósíthatóvá válik, ha a mélypont-tapasztalatokat és az absztinencia előnyeinek a reális esélyeit megfelelően kombináljuk.

In: Abraham J. Twerski, M.D. A FÜGGŐ GONDOLKODÁS: az önbecsapás megértése