„I. Nyomatékosan kérted tőlem, kedves Novatusom, hogy írjak a harag lecsillapításának módszereiről, s én is így gondolom, méltán félsz, különösen ettől az indulattól, hiszen ez talán a legvisszataszítóbb és legesztelenebb emberi szenvedély; míg ugyanis a többiben mégiscsak tapasztalhatunk valamiféle visszafogottságot, béketűrést, ez lobbanékony,heves fájdalommal teli, emberhez egyáltalán nem méltó, őrült hévvel követel fegyvert, vért, halált: önmagára sincs tekintettel, csak hogy árthasson a másiknak, még a nyílnak is nekiront, akár annak árán (is), hogy bosszúja őt magát, a bosszúállót is megsemmisíti. Nem véletlenül mondták egyes bölcsek a haragot rövid őrületnek, hiszen az ember ugyanúgy képtelen uralkodni magán, ugyanúgy megfeledkezik minden jó modorról, semmibe veszi a legbensőségesebb kapcsolatokat, makacsul és kitartóan ragaszkodik kitűzött céljához, nem hallgat a jó szóra, jó tanácsra, légből kapott ürügyek mozgatják, s képtelen a helyes és igaz meglátására; azokhoz az összeomló épületekhez hasonlít, amelyek az általuk ledöntött romokon maguk is darabokra törnek. Ha meg akarsz győződni arról, hogy nem tekinthetők épeszűeknek, akiket hatalmába kerített a harag, csak nézd meg a viselkedésüket. Ahogyan az örültség legbiztosabb jelei az őrültség legbiztosabb jelei a kihívó, fenyegető tekintet, a gondterhelt homlok, az eltorzult arckifejezés, az ideges járás, a reszkető kezek, a sápadtság, a gyakori nehéz légvétel, ugyanúgy ezek a haragos ember ismertetőjegyei is: szemei tűzben égve villognak, arca a kebléből feltoluló vértől bíborvörösre vált, ajkai remegnek,, fogait összeszorítja, haja felborzolódik, égnek áll, lélegzete nehéz, sziszegő, végtagjai görcsösen vonaglanak, az artikuláció hiánya miatt beszéde szaggatott, inkább csak nyögéseket és üvöltéseket hallat, gyakran csapkodja kezeit, lábával dobbantgat, s egész izgatott teste „haraggal fenyeget”. Ezt a visszataszító és elborzasztó látványt nyújtja az önmagából kivetkőző indulatos ember. – Nem is tudom, hogy inkább gyűlöletesnek vagy visszataszítónak nevezzem-e ezt a jellemhibát.
A többi gyengeséget el lehet leplezni, sőt titokban még hódolni is neki, a harag azonban kitör, kiül az arcra, s minél hevesebb, annál szembetűnőbb. Nem látjuk-e, hogy amikor egy vadállat támadni készül, azt bizonyos jelek előzik meg: egész testében levetkőzi szokásos nyugodt viselkedését, és felölti vadságát? A vadkannak habzani kezd a szája, és fogait csattogtatja, a bika a levegőt döfködi szarvával, lábával a földet kaparva, az oroszlán bőg, a feldühödött kígyó nyaka kiduzzad, a vicsorító kutya félelmetes látványt nyújt. Nincs olyan félelmetes és veszedelmes állat, amely dühében ne mutatná ki vadsága fokozódását. Tudom, persze, hogy a többi szenvedélyt is nehéz leplezni: a kéjvágy, a félelem vagy a vakmerőség ugyanígy elárulja magát, előre felismerhető, hiszen nincs olyan heves izgalom, amely ne tükröződne valamiképpen az arcon. De mégis mi a különbség közöttük? Az, hogy míg az utóbbi szenvedélyek éppen csak megmutatkoznak, a harag szembeszökő.
II. Ha már most a következményei és az általa okozott károk felől vizsgáljuk a haragot, megállapíthatjuk, hogy egyetlen más átok sem sújtotta annyira az emberiséget, mint éppen ez.
III. Aristoteles definíciója alig tér el a miénktől; szerinte ugyanis a harag a minket ért fájdalom viszonzásának a vágya.” – Seneca Lucius Annaeus 52-ben Néróhoz írt könyvéből